Raabklamm
2025. 6. 8.Nemrég láttam a Raabklammról fotókat, és nagyon meglepődtem, hogy erről még sose olvastam. Szép is és közel is van, ráaadásul Ausztria leghosszabb szurdokvölgye. Persze, csak akkor, ha a két szakaszt együtt mérjük :) Mindenesetre a 17 km számomra túl soknak is tűnt. A térdeimnek mindenképp, de a fantáziámnak nem!
Kedden döntöttem el, hogy megyek. Vártam egy leletet, ami nem akart megérkezni, pedig korábban mindig megvolt napon belül. Nagyon régóta húzták a vizsgálatot, már szinte megszoktam, hogy valószínűleg megint baj van. Még szerdán se volt hír. Összepakoltam. Megkaptam a kajakot is, Zoli elhozta és betette a kocsiba. Aztán mikor levittem a csomagokat, az nekem sok volt :( Már akkor gyanúsan lihegtem, aztán estére furcsa fejfájás jött rám. Nem volt épp jó jel.
Kicsit kicsúsztam az időből, keveset aludtam, de végül föl tudtam kelni reggel. Kicsit lassabban, de elindultam.
1.nap, csütörtök
6:44-kor sikerült elindulni, de egész mázlistán átértem a városon. Az autópályán kifele nem volt nagy forgalom, nyugisan lehetett haladni. Aztán Szombathely felé már szinte egyedül voltam.
Nem ismertem ezt az utat eddig. Olyan érzésem volt, mintha Szlovénia felé mennék. Kezdtem elfáradni, elővettem az útra készített kávét. Majd Szombathelyen beugrottam a McDonald’s-ba még egy kávés shake-ért, hátha felébredek a hidegtől. Az osztrák oldalon már tényleg csak a waze-re hagyatkozva mentem, nem nagyon néztem a tájat. Azért jó érzés volt az egyre magasabb dombok közé érni, és a fenyőerdőkkel határolt utakon haladni.
Wmn Beszélnünk kell! podcastot hallgattam ezúttal, eléggé belemerültem.
Weizben beugrottam egy Aldiba (Hoferbe) vásárolni, és még a Pagrót is megnéztem. Innen már tényleg siettem a patakpartra, mert nagyon meleg kezdett lenni. Az úton a következő települést Klammnak hívták, és az országúton is volt egy 3 km-es (3000m-es) szakasz, ami a Weizklamm nevet viselte. Megszűnt a felfestés, mert olyan keskeny volt az út, és a sziklák helyenként fölélógtak az útnak. Sajnos a szalagkorlát miatt sehol nem lehetett lemenni a patakhoz.
Könnyen megtaláltam a Raabklamm parkolóját, bár meglepődtem a szintkülönbségeken :) A helyi iskola mellett kellett elmenni, ahol épp pár anyuka gyűjtötte be a gyerekeket tanítás után. A zsákfaluban összesen kb.30 ház volt, az iskola mégis egy szép nagy épület volt.
Teljesen egyedül voltam a parkolóban. Bepakoltam a hátizsákba az uzsonnát, vittem polifoamot, fürdőruhát és törölközőt, és nekiindultam.
Kb. tíz perc múlva kezdett el fájni a fejem :( Ráadásul egy napos részen vitt az út. Amikor meg beért pár fa árnyékába, ahol úgy tűnt, hogy a patakhoz is le lehet jutni, ott ez a tábla fogadott:
Hát, nem pont ide fogok lefeküdni. Irány tovább. Szerencsére itt már árnyékban ment az út. Aztán egyszercsak a patakban folytatódott… Kerestem egy olyan foltot, ahova le tudtam tenni a polifoamot. Ez nem volt túl egyszerű, mert a helyenként térdig érő fűben csalán is akadt, a patakpart pedig iszapos vagy köves volt. Ehhez térdig bele kellett gázolni a patakba. Lefeküdtem pihenni, még aludtam is kicsit. Nem zavartak meg a sárgahasú lények se :) Aztán megettem a fél uzsonnámat és továbbindultam.
Innen kicsit izgalmasabbá vált az út már. A meredek sziklafalon kellett kerülni, mert nem volt hely a patak mellett. Így jön ki, hogy ugzan a patak csak bő 100 m szintkülönbségű, de az ösvény majdnem 300. Föl-le, föl-le. Meg a hidakhoz is föl kellett mászni, mert a vízszint láthatóan lényegesen magasabb is szokott lenni. Néztem kajakos videót róla, de nekem az szóba nem jöhetett volna. Csak eső után elég ahhoz a víz, hogy ne érjen le a kajak, de akkor a sodrás is erős. A videón is volt pár bedőlt fa, de a valóságban olyan is volt, amit sehogyan nem tudtam volna kikerülni. Egy teljes lombkoronán kellett volna átemelni a csónakot hozzá. Na de ezt majd visszafele, most menjünk tovább.
Az egyik hídra érve egy nézővel találkoztam:
Egy szép alpesi kecske nézett a sziklafal tetejéről. Türelmesen várt, aztán még közelebb is lépett, hogy jobban lásson. Integettem neki, aztán továbbmentem. Olyan egyedül voltam eddig, hogy mikor egy szembejövővel találkoztam, egészen megijedtem tőle :) Pedig csak azt akarta megkérdezn, hogy mennyi még az út erre. Én még az elején voltam, így őt megnyugtathattam, hogy már nincs sok. Végül elértem a tervezett úticélomhoz. A meredek fal alatt mélyebb volt a meder, a többi részen pedig köves szigetek voltak. Teljesen olyan érzésem volt vele, mintha a Höllental felé, a Salza partján sétálnék. Csak minden egy kicsit kisebb volt annál. Több lombhullató fa és melegebb víz. Itt is az volt az érzésem, hogy Szlovéniában vagyok. Volt a kocsiban neoprén ruhám, és tartottam is tőle, hogy bánni fogom, ha nem viszem magammal. De esélytelen volt, hogy én azt elcipeljem a hátamon :( Visszafele vizesen végképp nem. Végül cipőt se hoztam, csak a vízálló szandált vettem fel. Térdig kellemes volt a víz, és szerencsére gyorsan száradó nadrág volt rajtam :) Itt még lógattam kicsit a lábam, és megettem a maradék uzsonnát, aztán visszafordultam.
Idefele kinéztem az úton, hogy hol érdemes a patakban menni, hogy a szintkülönbséget elkerüljem. Nem lehetett teljesen belátni, így csak bízhattam abban, hogy járható lesz a patakban is. Végül csak feltűrtem a nadrágom szárát, nem vettem fürdőruhát hozzá. Azért a telefont és a slusszkulcsomat becsomagoltam :) Egy részen combig kellett merülnöm, és a sodrás is elég erős volt. Bot nélkül nem tudtam volna átjutni.
Aztán jött a fa. Egy frissen bedőlt fa volt a patakban. Még zöldek voltak a levelei. A törzsénél is több méter magasra kellett volna másznom, hogy átjussak rajta, a lomkorona része meg egyenesen áthatolhatatlannak tűnt. Föl kellett másznom a parton négykézláb, hogy körbekerüljem. Itt jöttem rá, hogy ez pont az a fa, amit idefele fotóztam, és próbáltam a mohos kéregből hazavihető mérteű darabot begyűjteni.
A következő sziklamászós helyen ismét a patak felé mentem. Egyébként megjegyzem, hogy a kenderkötél sokkal kényelmesebb az acélsodronynál :)
Nagyon számoltam visszafele a lépéseket. Begyűjtöttem az idefele félretett köveimet, elbúcsúztam a békáktól, és visszavánszorogtam a kocsihoz. A vizes szandál eléggé kikezdte a lábam, de leginkább a taplam viselte nehezen a bakancs hiányát. A hidakon levő, vízelvezetés miatt ritkított deszkázást szerintem direkt a törött lábközépcsontom ellen találták ki :(
Szóval elég nyűgösen értem a kocsihoz. Meg kellett állapítanom, hogy nemcsak a felhajtott nadrágszáram ért bele a vízbe, hanem a hátizsák alja is, az oldalába tett zoknimmal együtt :)
Innen még beugrottam a Sparba egy doboz tejért, aztán a strandot céloztam be. Fél hatkor már nem kértek tőlem belépőjegyet, pedig a vizes csúszda még hétkor is működött. Most kihagytam :) Átöltöztem és csobbantam egyet. Hidegebbre számítottam… Az erős völgyszél ellenére se fáztam. Majd jött a meglepetés: forró zuhany! Még az is nyitva volt, bár belépőt nem kértek már. Pedig egyre többen jöttek, mert a focipályán is esemény volt. Kifele pedig felfedeztem a helyi bmx-parkot is, ahol 6-8 gyerek ugrált. Ez is ingyenes volt.
Felmentem a Teichalmsee-hez. Meglátogattam a térképen kinézett parkolót. Hát, a naplementéhez fel kellett volna mászni a domboldalba, de erre nem maradt erőm. Inkább kiültem a tópartra az egyik nyugágyra, és a törölközőmet is megszárítottam. Itt összefutottam az útközben elengedett motorossal :)
Átmentem a gerinc keleti végéhez, a szélerőművet elég könnyű volt megtalálni :) Itt még volt jópár kiránduló. Fölkaptam a dzsekimet, és fölgyalgoltam a szélerőműhöz. A kerítés csak a tehenek miatt volt, nekem építettek mászókát fölé :) Egyre erősödött a szél, és fölt hideg is volt. Viszont a szélerőműtől teljesen nyitott volt nyugati irányba, még a 305 fokra nyugvó napot is lehetett látni. Csak ki kellett várni addig. Megfagyás nélkül. Ráadásul a talpam nagyon fájt, így nem akartam egy felesleges lépést se tenni. Közben lassan hazament mindenki. Hozhattam volna legalább valami vacsit magammal. Vagy kesztyűt. Hideg volt. A szélerőmű meg közelről hangos. Hogy fogok így aludni?
Lement a nap, és ezzel felfedeztem még egy sornyi hegyet :) Meg kinéztem, hogy hova lehet legkönnyebben feljutni a naplementét megnézni. A Plankogel csak 140m szint volt, és úgy tűnt, hogy a tehenek mögött a nyeregből is ki lehet már látni hátrafele. Feljött a Hold :) Visszagyalogoltam, azaz vánszorogtam az autóhoz. A talpaim nagyon fájtak :(
Üres a parkoló, egyedül vagyok! Megágyaztam. Aztán még vagy ötször igazítottam. Persze Arthur minden alkalommal beriasztott :( Nekiestem a szigetelőszalaggal, de a led fénye azon is keresztülfénylett. Végül az aldis csokim alufóliája lett a megoldás :) Egyszer még azt hittem, hogy kizártam magam az autóból, de csak a gyerekzár viccelt meg :)
Kezdett gyanús lenni a fejem, ezért felhúztam az órát, és aludni próbáltam.
2.nap, péntek
A fejfájás nem akart múlni. Sőt. Napfelkelte helyett az órát néztem, hogy mikor fog végre hatni a gyógyszer. Reggel érkeztek más túrázók is, és kezdett meleg lenni a napon. Átálltam egy árnyékos parkolóba. Itt nagyrészt egyedül voltam, és alhattam tovább. Egészen addig, amíg a sote-ról hívott a radiológus, hogy baj van, mielőbb menjek be további vizsgálatokra :( Hát, ehhez most nincs sok kedvem.
Még lustálkodtam kicsit, aztán mire igazán meleg lett volna, szerencsére kiment a gyógyszer hatása, és már mertem vezetni. Kinéztem a parkolót a vízierőmű közelében. Ez ilyen erőműlátogató túra lett :) Meglepően hosszan kanyargott az út, de megtaláltam. A hivatalos, napos parkoló helyett megálltam az árnyékban. Remélem, nem haragszanak meg a helyiek (spoiler: nem tették, mert nem volt rajtam kívül senki)
Kigyalogoltam a térképen is jelölt útelágazásig, de itt se lettem okosabb, hogy merre jutok le könnyebben a vízhez. Minden út meredeken lejtett, de nem lehetett látni a végét. Elindultam fölfelé a patakon, a józan ész szerint ennek kellett kisebb szintkülönbségűnek lennie. Az első szívinfarktus akkor ért, amikor a vízierőműnél nem lehetett lejutni a patakhoz, annyira meredek és dzsindzsás volt. Aztán egy tábla állt az utamba, de hamar rájöttem, hogy csak a turistaúton kívüli területre jelzett. Az ösvény simát átment a vízierőművön. De sajnos a függőhíd után ismét emelkedni kezdett az út, és a bedőlt fák miatt a régi ösvényen se lehetett lejutni :( Itt már nagyon sírhatnékom volt :( Meleg volt, fáradt voltam, fájt a fejem és a hideg vízre vágytam, ami ott csobogott alattam. A kacsák vígan pancsoltak benne.
Visszamentem a gát túloldalára, és egy nem jelzett, de régebben kiépített ösvényen próbáltam szerencsét. Egy cuki vízesést találtam, de lejutni továbbra se lehetett. Aztán ismét emelkedett az út a meredek patakparton. Itt találtam egy kitaposott nyomvonalat, de olyan meredek volt, hogy négykézláb jutottam csak le rajta, és a hátizsákot is le kellett vennem. Kicsit tartottam tőle, hogy ha leesik valamelyik botom, akkor hogyan tudok továbbmenni. A térképen úgy nézett ki, hogy talán levisz a vízhez, de a tájat elnézve ezt nehezen tudtam elképzelni. A patak vízszintje felett 2-3 m-rel alámosott falak voltak. Ezen esélytelen lenne lejutni. Aztán a térkép alapján partnak tűnő részről is kiderült, hogy jópár méterrel a víz fölött van. Közben ott csobogott előttem a patak a kacsákkal…
Végül egy iszapos, csúszós részen átclappogva, sáros ruhával lejutottam.
Megérte.
Csak a szigeteken volt olyan hely, ahol nem süllyedtem be az iszapba. De még a vízben is ellenőrizni kellett, hogy tart meg, mert helyenként nem értem el a botommal az iszap alját. Azt nem tudtam, hogy vissza hogyan fogok jutni. Kiterítettem a polifoamot úgy, hogy a végéről lábat lógathassak, de nem bírtam lefeküdni. Átvettem a fürdőruhát, és becéloztam a mélyebb részeket. Meglepően meleg volt a víz. Úgy értem, hogy ki lehetett bírni. Nagyon túlmelegedtem az ideúton, és kezdett megint fájni a fejem. Le kellett hűtenem magam. Leültem az árnyékba.
Aztán szétnéztem, követ gyűjtöttem, de még mindig nem bírtam lefeküdni. Megettem a másik almámat, meg némi csipszet, és elkezdtem leszáradni. Persze visszafele még át kellett kelnem a patakon megint. Kimentem egy napos szigetre, és kivetkőztem a vizes fürdőruhából. Aztán elbúcsúztam a Rábától, és kiclappogtam az iszapba. Nem volt egyszerű, de feljutottam. Sehol senki, és egyébkéntis olyan hangosan csobogott a patak, hogy senki meg se hallott volna, ha segítségért kiáltok :(
Vissza a kocsihoz, és irány a Stubenbergsee :)
Nagyon kellemes út volt, nem is emlékeztem rá idefeléről. Akkor már nagyon fáradt voltam, és szerettem volna megérkezni. Most viszont majdnem túlmentem a tavon, mert egy siklóernyőst néztem. Még elmentem felfedezni a leszállót is a patak túlpartján. A starthelyet nem találtam meg biztosra, mert már nem startolt más. De ismét megállapítottam, hogy a Kulm azt jelenti, hogy kellemes délutáni startely, amire ráfúj a völgyszél :)
A strandon óránként vagy teljes napra lehetett fizetni a parkolásért. Próbáltam megtudakolni a büfében, hogy vajon tudok-e még SUP-ot bérelni. A pincérnővel sehogyse értettük egymást. A kayakot és a segeln-t se értette meg… Utólag esett le, hogy valószínűleg vendégmunkás volt, és lehet, hogy magyarul jobban ment volna :) De aztán azt mondta, hogy igen, lehet bérelni, és még nyitva is van, és beállhatok kocsival. Bementem, de épp zártak. 18-ig van csak nyitva. De lehet sajáttal is evezni, és bárhol vízre tehetem. Ezért hátrébbmentem a kocsival, de ott magasabb part volt. Lejtősebb csak a büféknél és a kölcsönző kiépített betonján volt. Tehát végül visszaparkoltam ide, és kifizettem a nap további részére. A kajak kicipelésével és felfújásával rendesen megküzdöttem, azaz legyőzött. Így végül rendes kajakozás nem lett belőle, de legalább fogtam evezőt, és úsztam is. A víz meglepően meleg volt, kb. 24 fokos, még mélyebben is. Ma a tóból néztem a naplementét :) Utána leszáradtam, összepakoltam, és még a hajamat is megszárítottam a kézszárítóval. Aztán átálltam a tó végébe. Estére a víz kiürült, helyette vizisízők és jetskik csapdostak hatalmas hullámokat, és görkorisok meg rolleresek száguldottak a tó körül.
Én füstölt pisztrángot ettem otthonról hozott avokádókrémmel :) Aztán lefeküdtem a kocsiba sorozatot nézni. Kicsit tartottam tőle, hogy talán tíz óra körül bezárják a sorompót, ezért sötétedés után kimentem a parkolóba, és megálltam egy félreeső helyen. Éjfélkor terveztem hazaindulni, addig még aludtam egy jót.
Éjfélkor 12 fok volt kint, és köd :( Meg a fejem se volt jól… Ezer éve nem vezettem sötétben, és az utat se ismertem. Az osztrák falvakban este tíz óra után nincs közvilágítás. Azon a pár helyen, ahol a zebra miatt felkapcsolva hagyták, ott nosztalgiázva néztem, hogy épp ilyen lámpák voltak gyerekkoromban Újpesten is :) Idefele azt hittem, hogy letértem az útról, mert egy hosszú útépítesen kellett átkecmeregnem. Egy teljes falun keresztül fel volt bontva az aszfalt, beleértve az összes kapubeállót, buszmegállót, és a főtér környéki parkolókat. Le volt szórva sóderrel, és szintbe volt egyengetve. Most ugyanezen vezetett visszafelé is az út. Ugyan közvilágítás itt se volt, de 2 méterenként ki volt táblázva és lámpázva az úttest mindkét széle. Így oldják meg arrafelé, hogy ne legyen kátyús az út :) Kis eltévedéssel, csillagnézéssel és egy őzikével tarkítva végül eljutottam a határig. Innen az üres autóút jött az M1-ig, ezen kissé kipihentem magam. Kellett is, mert az M1-en a pünkösdi hétvége előtt rengetegen voltak. Az összes horrorkaraván megvolt, az elalvó sofőrökkel, 70 és 150 km/h sebességekkel. Szörnyű volt :(
Már világosban feküdtem le otthon. Kedden irány a sote, addig csak az elvonási tüneteket kell kibírni.
Egyébként szuper volt! Nem gondoltam, hogy fürdeni tudok a Rábában, és a fejfájás ellenére belefér a tó is :) Tervezem a következőt, ha…